Hogy lehet úgy írni az önismeretről, hogy az ne legyen tankönyvi, vagy unalmas, hanem meg tudjam mutatni azt az értéket, szépséget, csodát, amit számomra az önismeret fejlesztése jelent?

Coachként az az egyik alapgondolatom, hogy minél inkább rohan a világ, annál nehezebb benne lépést tartani önmagunkkal. Véget nem érő napi feladatok árasztanak el minket, folyamatosan igyekszünk alkalmazkodni a mások vagy akár a saját magunk által támasztott elvárásokhoz, anyagi és személyes céljainkhoz, párkapcsolati mintákhoz, amit esetenként generációs örökségként cipelünk, karrierutakhoz, amit talán mások élete ihletett.

Néha megkérdezzük magunkat, hogy

• valóban ezt akarom, vagy csak a külső elvárások miatt csinálom?
• mitől érezném jól magam?
• ez tényleg én vagyok, szükségem van arra, amiért küzdök?
• ilyen vagyok vagy mások gondolják rólam, hogy ilyen vagyok – és én ennek a képnek igyekszem megfelelni?

Feltesszük a kérdéseket, ott motoszkálnak bennünk, de általában nem állunk meg, hogy alaposan végig gondoljuk és ténylegesen megválaszoljuk őket.

Egy önismereti folyamat során két fontos – és nem egyszer sorsfordító – eredményt lehet elérni: megkeressük ezekre a kérdésekre a saját, igaz válaszunkat és összegyűjtjük a bátorságunkat, erőforrásainkat, hogy merjük ezt az irányt választani.

Egy barátnőm nemrég belekezdett egy önismereti folyamatba, és pár alkalom elteltével kissé aggódva fordult hozzám. Azt szerette volna tudni, hogy meddig fog tartani „ez az egész” és vajon végig ilyen nehéz lesz-e. Merthogy elindulni az önismeret útján, szembenézni azokkal a kérdésekkel, amelyeket eddig nem véletlenül, hanem éppen a nehézségük miatt hessegettünk el, egyáltalán nem könnyű. A tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy az első, nehezebb szakaszok után maga az önismereti munka is könnyebb lesz, és az egész életünk is jobban a helyére kerül. Ha valaki egyszer már kinyitotta a szemét, és elkezdte tudatosan vizsgálni önmagát és az életét, akkor nehéz már újra becsukni, és visszatérni a „tudatlanságba”.

Igen jellemző önismereti kérdés például, hogy az életünk a sajátunk-e vagy olyan életet élünk, amit másvalaki – példakép, szülői elvárás stb. – ihletett. Nézzük például a versengést. Vezetők körében nem ritka, hogy kompetitív valaki, bevallom, tőlem sem állt ez távol. Nem véletlenül végeztem summa cum laude az egyetemen. Az volt a gondolat, ami vitt előre, hogy „hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen, ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné”. Így is volt. Utólag már felmerült bennem a kérdés, hogy minden nehézséget, amit elbírunk, vajon meg kell-e célozni. Mostanra igyekszem csak azokat a kihívásokat elvállalni, amiket tényleg önmagam akarok és igazán. Ehhez pedig jó, ha tudom a belső mozgatórugóimat, azt, hogy miért szeretnék (meg)dolgozni. Még mindig bennem van a vágy, hogy az élet több területén jól teljesítsek, de már szabadon hozom meg a döntést, hogy valóban szeretném-e.

Az önismereti úton való elinduláshoz merészség és elszántság szükséges. De ha már ráérez az ember az ízére, megtalál néhány fontos kérdést és rájön a saját válaszaira, megtapasztalja a szabadságát annak, hogy valóban saját döntést hozott – akkor rájön, hogy az élet könnyebb is lehet annál, mint amilyennek eddig tapasztalta. Ráadásul, tekintve, hogy önmagához, a képességeihez, motivációjához jobban illő utakat választ, még az átélt siker és elégedettség is gyakrabban köszönt be majd hozzá.